2012. augusztus 14., kedd

Búcsú

Sziasztok Kedves Olvasóim!

Eljött ez ideje, hogy megírjam az utolsó bejegyzésem. :(
Egyszer már búcsúzkodtam Új kezdet Forksban-nál, de akkor még láttam esélyét a folytatásnak, ami meg is valósult. Ám ezúttal tényleg magára hagyom Annie-t és Dwaint. Most már nyugodtan élhetnek együtt boldogan, örökké.
Két év... kimondani is furcsa. Egy éve még azon az egy éven ámuldoztam, erre tessék. Tényleg mintha tegnap lett volna.
Számokkal most nem jönnék, inkább csak megköszönném azt, hogy olvastatok és kitartottatok mellettem. Nagyon szépen köszönöm! El sem tudjátok képzelni, mennyit jelentett nekem egy-egy kommentár vagy pipa. Láttam, hogy olvastok, és hogy szeretitek is, amit csinálok.
Nem tudok többet mondani/írni. Egyszerűen KÖSZÖNÖK mindent NEKTEK!

Egyelőre nem tudom, hogy lesz-e új történetem, mert valahogy nincs időm. Lehet, hogy csak a nyár miatt van, nem tudom. Mindenesetre, még legalább egy rész erejéig megtaláltok Örökség-nél. De a "Hogyan tovább?" az még számomra is egy nagy kérdőjel.
Van egy új történet és egy novella is a fejemben, de hogy megvalósítani meg tudom-e őket, azt sajnos nem tudom.

Örökké-t - akárcsak az első részét - sem szedem le, de megkérnék mindenkit, hogy engedély nélkül ne másolja le.

Még egyszer köszönök mindent!!!!!
Minden jót! És további jó olvasást, mert ne feledjétek: Olvasni jó! :D
Puszi!

2012. július 30., hétfő

Utolsó - Tizenkilencedik rész


Házasság. Kiskoromban sokat álmodoztam a tökéletes esküvőről, mint a legtöbb lány. Gyönyörű, hófehér ruha, és egy vőlegény, aki feltétel nélkül elfogad, és szeret. Azonban túl korai volt. Nem éreztem, hogy készen lennék a feleség szerepre. És a gyerekek… Soha nem ölelhetem magamhoz a saját gyerekeimet, nem olvashatok nekik esti mesét, míg a férjem melegen tartja a kandallót, hogy a mese végeztével, egymás karjában elmerüljünk a tűz meleg fényében.

De ha hátralévő életem – ami akár az örökkévalóság is lehet – Dwainnel tölthetem, akkor nagyon boldogan vállalom, hogy a felesége leszek. Amíg ő mellettem van, nincs okom a szomorúságra, hiszen ő maga a boldogság számomra.

Dwain a habozásomat nem jó jelnek tekinthette, mert gyönyörű, arany szemeiben, melyek fürkészve várták a válaszom, csalódottság futott át. Nem akartam ilyennek látni, megfogtam a kezét, és magamhoz húztam, majd elsuttogtam a várva várt szót:

- Igen, Dwain Cullen, hozzád megyek feleségül. – Dawin egy pillanat alatt a magasba emelt és úgy magához ölelt, hogy félő volt összeroppanok. De nem érdekelt. Boldog voltam. Visszaöleltem, ahogy csak tudtam, soha többé nem akartam elengedni.

- Gratulálok – jött oda hozzám Celia, mikor Dwain lazított az ölelésen, de egy pillanatra sem engedett el. – Sok boldogságot!

- Köszönjük. – Aztán barátnőmet a többiek is követték. Mindegyikőjük boldogan fejezte ki gratulációját, ami még inkább a magasba emelt. Ennél boldogabb már nem is lehettem volna. Vagy mégis?

- Ann, lenne még itt valami. Régóta gondolkodom azon, hogy ha egyszer eljön ez a pillanat, akkor mi lenne a legtökéletesebb hely az esküvőnek. Tudom, tudom – emelte fel a kezét, mielőtt ellenkezhettem volna tiltakozni. Ismert jól. Tudta, hogy nem akarok semmiféle nagy felhajtást, csak egy kis ceremóniát a legszűkebb családi körrel, és természetesen a barátokkal. – Nem lesz semmiféle óriási hercehurca, és akármibe is kerüljön, rá fogom venni Alice-t is, hogy ne kezdjen magánakcióba. Szóval… végül arra jutottam, hogy a legmegfelelőbb hely életünk összekötésére La Push-ban lenne, az óceán partján. Persze, ha Sam is beleegyezik. Te voltál az, aki miatt az ősi családi viszály véget ért, és így a határ eltörlődött…

- Ennél szebb helyet el sem tudtam volna képzelni – ugrottam ismét szerelmem nyakába.

La Push partja csodálatos volt. Mikor először megpillantottam, tudtam, miről beszélt Bella. Miért szeretett odajárni. A táj egyszerűen hihetetlenül szép volt. A végtelen óceán, mely mintha örök életünket hivatott volna szimbolizálni. Egyszóval tökéletes.

- Akkor máris felhívom Samet, és megbeszélem vele. Tudom, hogy rengeteg időnk van, de egy perccel sem akarok többet elpazarolni. Azt akarom, hogy minél előbb az én kis feleségem legyél.

- Srácok – szólt közbe Embry. Hangjában kételkedés volt, amitől megijedtem. – Valamit elfelejtettetek.

- Mit? – szerelmem is ijedten nézett a farkas fiúra.

- Charlie. Annie most már az ő lánya. És egy esküvő… hát, lehet, leveri nála a biztosítékot – húzta el barátom a száját.

Charlie kissé tényleg nehéz eset volt, de biztos voltam benne, hogy bele fog egyezni az esküvőbe.

- Nem lesz gond. Charlie kedveli Dwaint és a Culleneket is – mosolyogtam Embryre, majd Dwainre, kinek kezei még mindig a derekam köré fonódtak.

Majd Dwain a telefonjáért nyúlt, hogy engedélyt kérjen Samtől, hogy a ceremóniát La Push-ban tarthassuk. Türelmetlenül figyeltem, amint fel-alá járkált, miközben egyeztetett a farkasok Alfájával. Most, hogy belegondoltam, milyen csodálatos is lehet a parton megrendezni az esküvőnket, nem is akartam másik eshetőségről hallani. Bíztam Samben, de az aggodalmam egészen addig nem múlott el, míg nem hallottam beleegyező hangját, és nem láttam meg Dwain széles mosolyát az arcán. Szerelmem letette a telefont, és ismét magához ölelt.

- Akkor La Push… Milyen gyorsan tudtok összepakolni? – Nézett mindannyiunkra. Cat azonnal elrohant, mint a szélvész, Embry felkapta utazótáskáját, amiből kikandikált egyik pólója, jelezve, hogy ő már készen áll, Lia is a szobájába rohant, hogy összepakoljon, míg Tyler Cat nyomában elsietett haza. - Úgy látom, szerelmem, nemsokára indulhatunk is. Te milyen gyorsan tudsz bepakolni? – kacsintott rám.

- Oh, én? Észre sem veszed, hogy elmentem, de már itt fogok állni – nyomtam egy puszit a szájára és már ott sem voltam. Amilyen gyorsan csak tudtam, bepakoltam a legszükségesebb holmijaimat egy bőröndbe, és villámgyorsan visszamentem a nappaliba.

Dwain már a kanapén ült, és lábát a saját bőröndjén nyugtatta.

- Megint gyorsabb voltál, mint én. Te kis csaló – ültem le mellé, hogy megvárjuk a többieket.

- Én ugyan nem csaltam, te vagy lassú, drága menyasszonyom.

- Oh, igen? Drága vőlegényem.

- Igen ám. De lesz még időd fejlődni. Egyszer csak sikerül legyőznöd. Úgy száz… kétszáz év múlva – mosolyodott el.

- Azt hiszem, addig tudok várni. De akkor ne félj. Visszakapod te még ezt – hecceltem.

Nem sokkal később a többiek mind indulásra készen voltak. Embryn láttam, hogy alig várja már, hogy visszaérjük, és újra Camillával lehessen. Ez a pár nap is sok volt neki a lenyomata nélkül, és ezt meg is tudom érteni.

Dwain és Tyler autójában kényelmesen elfértünk mindannyian. Nem hosszú az út a reptérig, de ezúttal nagyon is annak tűnt. Türelmetlenül doboltam a lábammal, mire Dwain csak mosolygott rajtam. Élvezte, hogy alig bírom kivárni azt a pillanatot, mikor végre a felesége lehetek. Türelmetlenségemet még a Dwain zsebében megszólaló telefon is tovább fokozta, vagyis inkább a hívó fél: Alice.

- Öcskös, úgy örülök nektek. Nemrég értünk vissza a nyaralásunkból, és mit látok, mikor végre megengedem magamnak, hogy beletekintsek a jövőtökbe. Megkérted Annie kezét – ezt már szinte kiáltotta örömében a vámpír lány, nem volt szükség semmiféle kiélezett érzékszervekre, hogy halljam. – Gratulálok!

- Köszönjük szépen! – válaszolt mosolyogva Dwain.

- Hadd beszéljek vele is! – Kérte Alice a vonal másik végén, és Dwain átnyújtotta nekem a telefont.

- Szia, Alice! – köszöntem neki.

- Annie, gratulálok. Remélem, boldogok lesztek. Vagyis tudom, hogy azok vagyok, de… na, érted?

- Igen – bólogattam, noha nem láthatott -, és köszönjük.

- Azonnal el is kezdek intézkedni. La Push valóban gyönyörű hely. Dwain nem is találhatott volna jobbat. Na, de megyek is, mert nincs sok időm, és a legtökéletesebb esküvőt szeretném megszervezni, ami valaha csak létezett.

- Várj – mondtam gyorsan, mielőtt lerakhatta volna. – Dwain még beszélni szeretne veled – adtam vissza a telefont a kezét nyújtó említett felé.

- Alice, lenne még itt valami. Ígérem, soha többé nem kérek semmit, csak ezt teljesítsd nekem. Nem akarunk nagy felhajtást. Csak a szűk család és persze pár ismerős. És ne vidd túlzásba a díszítést meg mindent, amit csináltál volna. Egyszerű, de szép legyen.

- De, Dwain – halottam Alice tiltakozását -, ezt nem kérheted. Olyan csodálatos esküvőt képzeltem el nektek. Igaz ilyen rövid idő alatt nehéz lenne teljesíteni, de sikerülne.

- Alice, kérlek! Annie kedvéért! – Kicsit rosszul éreztem magam amiatt, hogy miattam kell szegény vámpírlánynak visszafognia kreativitását, de soha nem tudtam elképzelni magam egy habos-babos esküvőn.

Alice egy pillanatra elhallgatott, majd egy nagy sóhaj után ismét megszólalt.

- Rendben. Megpróbálom visszafogni magam. Azt akarom, hogy Annie boldog legyen. Legyen ez az én nászajándékom.

- Köszönöm – hálálkodott Dwain. – Hamarosan találkozunk.

- Rendben, várunk titeket! – Mondta még Alice, majd letette a telefont. Dwain visszacsúsztatta a zsebébe, majd felém fordult.

- Még pár óra, és a feleségem leszel – mosolyodott el.

- Már alig várom – visszamosolyogtam rá.

A reptéren minden zökkenőmentesen ment, és szerencsére a repülőút is. Igaz, megint az az érzésem támadt, hogy olyan lassan megyünk, mint egy csiga, aki a hátán cipeli a házát. Mikor a gép ereszkedni kezdett, megkönnyebbültem. Forks már csak fél óra innen.

A Port Angeles-i repülőtéren már Jasper és Emmet várt ránk, akik ugyanolyan lelkesedéssel gratuláltak – na, jó, kicsit kevesebbel -, mint Alice.

- Emmett, Jasper, ő itt Celia és Tyler – mutattam be újdonsült barátainkat a két vámpírfiúnak.

- Sziasztok – köszönt először Jasper, majd Emmett is kezet fogott mindkettejükkel, majd bepakoltuk a csomagjainkat a kocsikba, és mi is beültünk. Jasper autójában ültem természetesen Dwainnel, és Embryvel, míg Cat, Lia és Ty Emmett terepjárójában foglaltak helyet. El tudom képzelni, hogy mire hazaérünk, Em jó néhány viccét beveti barátaink előtt. Cat már ismerhette a nagydarab fiút, de Lia és Ty számára még újdonságként hathatott Emmett minden vicce.

- Jasper, megállnál nekem Swanéknál? – kérdezte szerelmem hirtelen, mikor beértünk Forksba. Hiányzott ez a kisváros. Mióta elköltöztem innen Cullenékkel, azóta nem jártam itt. Most viszont mindenki visszatért, hogy megünnepelje Dwain és az én egybekelésemet. Ennél csodásabb okot el sem tudtam volna képzelni arra, hogy visszatérjünk.

- Persze – bólintott Jaz, majd leválva a többiektől bekanyarodtunk a rég nem látott, ismerős utcába.

Mikor először hajtottam be ezen a sarkon, Charlie autójában, nem gondoltam volna, hogy valaha is meg fogom szeretni ezt a helyet. Hiába is hallottam annyi jót és szépet erről a helyről Bellától, a szüleimet ért tragédia sötét felhőkként tornyosult felém, és a nap sugarai túl gyengék voltak ahhoz, hogy legyőzzék a fekete réteget. Azonban most boldog voltam, hogy újra itt lehetek.

Jasper megállt a ház előtti járda mellett. Dwain kiszállt az autóból, és engem is kisegített.

- Ha nem haragszotok, akkor én most haza futnék – szállt ki Embry is a hátsó ülésről, és választ nem várva, el is rohant. Nem volt alkalmam elköszönni tőle, de tisztában voltam vele, most, hogy olyan közel volt Camillához, nehezebb volt kivárnia, hogy újra vele lehessen. És tudtam, hogy az esküvőn még úgy is láthatom őt.

Dwainnel bekopogtunk az ajtón, és mikor Charlie arca megjelent mögötte, barna szemei meglepődve néztek ránk, és mintha kissé elfátyolosodtak volna.

- Annie, Dwain – ölelt meg mindkettőnket. – Mi járatban erre? Vagyis gyertek beljebb – tárta szélesebbre az ajtót. – Annyira örülök nektek, de ugye nincs baj? – az arcáról lehervadt a mosoly, helyette aggódás jelent meg rajta.

- Nem, nincs semmi baj – léptünk beljebb. – Egy fontos dolgot szeretnék tőled kérdezni – Dwain azonnal a lényegre tért, ő sem akarta tovább húzni az időt.

- Komolynak hangzik – húzta el Charlie a száját. – És miről lenne szó?

- Charlie, tudod, hogy szeretem Annt, és hogy ő a mindenem. Tudod, hogy soha, de soha nem bántanám őt, és hogy az életemet is odaadnám érte.

- Fiam, megijesztesz – Chalie arca az előzőnél is aggodalmasabbá vált.

- Azért jöttem hozzád, hogy engedélyt kérjek arra, hogy Ann a feleségem lehessen. – Charlie eddigi aggodalmas arcára meglepődöttség ült ki. Rám nézett, majd vissza Dwainre, aki még mindig a válaszára várt.

- Öhm, a feleséged? – kérdezte.

- Igen – bólintott határozottan szerelmem.

Charlie még egyszer rám nézett. Egy mosolyt küldtem felé, mire arcizmai rendeződtek és bólintott.

- Áldásom rátok! – Ölelte magához ismét Dwaint, majd engem is.

- Köszönöm, köszönjük! – mosolygott Dwain.

- Na, és mikor lesz a nagy nap? – érdeklődött nevelőapám.

- Holnap. Nem akarunk tovább várni. Alice-t ismerve, holnapra mindennel elkészül.

- Holnap? – esett le Charlie álla. – Ruhát kell szereznem. Nincs egy göncöm sem, amiben elmehetnék.

- Én emiatt nem aggódnék – nyugtattam meg. – Alice mindig, mindenre gondol. Azon sem lepődnék meg, ha most azonnal beállítana egy szmokinggal. – Charlie nem szólt semmit, csak idegesen mosolygott.

A ruha dolgon már én is elgondolkodtam. Az én ruhám, az én esküvői ruhám... Csak remélni tudtam, hogy Alice ezúttal nem valami kihívó darabot választ, hanem egy szép, visszafogott szoknyát. Tudtam, hogy nem kell izgulnom, de az ember nem mindennap megy férjhez.

A másnap hamar eljött. Tegnap mindenki örömmel fogadta hazatértünket. Esme, ha tehette volna, még meg is könnyezte volna az eseményt. Bella, akit mindig is a nővéremnek tekintettem, olyan boldog volt, akár csak én. És a többiek is, egytől egyig mind nagyon örültek hazatértünknek és természetesen egybekelésünknek.

Carlisle is beszélt Sammel és a falkával, ahol szintén nagy volt az öröm. Biztosították róla, hogy mindenben segítenek, amire csak szükségünk van. És mint azt sikerült is kihúznom Emmettből, minden a legnagyobb rendben haladt az előkészületekkel, már csak pár simítás kellett, és természetesen a jegyespár.

Alice a nagy nap reggelén, kiküldte Dwain a szobámból és megparancsolta neki, hogy legközelebb csak az oltár előtt szabad látnia engem. Dwain egy csókot nyomott a homlokomra, majd teljesítve nővére kérését, elhagyta a szobát, hogy aztán a fiúk gondoskodó karjai közé kerüljön, míg engem a lányok vettek kezelésbe.

Rosalie a hajamat kezdte igazgatni és próbált belőle valamit kihozni. Alice a sminkemet és a ruhámat igazgatta. Celia és Bella pedig a lelki támaszom volt, amire szükségem is volt. Mindenki engem fog nézni. Bella volt az egyetlen, aki tudta, mit élek át, hiszen nagyon sok mindenben hasonlítottunk, így ebben is. Ő sem szerette, ha egyszerre több szempár szegeződött rá.

Mikor elkészültek, Alice a szobában terpeszkedő hatalmas tükörhöz vezetett.

Mikor belenéztem, el sem hittem, hogy én vagyok az a nő, aki farkasszemet néz velem. Már kezdtem hozzászokni új, sokkal szebb külsőmhöz, de a tükörben lévő nő, még annál is szebb volt. A hófehér ruha a bőröm fehérsége ellenére is csodálatosan állt rajtam. Felül tökéletesen simult az alakomhoz, deréktól lefelé pedig apró, bordó rózsákkal kirakott szoknya szélesedett. Egyszerűen gyönyörű volt... Gyönyörű voltam.

- Köszönöm lányok – fordultam vissza barátnőim felé.

- Igazán nincs mit, nem volt nehéz dolgunk – mosolygott rám Alice.

- Gyönyörű vagy – nézett végig rajtam Bella is, és egy apró könnycsepp jelent meg a szemében. Közelebb léptem, és letöröltem.

- Hékás – lépett oda hozzánk Alice. – Hagyd abba ezt rögtön! – parancsolt rá barátnőmre. – Nem hiányzik, hogy feldagadjon a szemed. Inkább siessünk, magunkat is rendbe kell szedni. – Lépett az asztalhoz, melynél az előbb még engem csinosítottak, majd elkezdte kivenni a csatokat a hajából, hogy aztán rövid tincseit mesterien el tudja igazítani. Rosalie egy pillanat alatt behozta a ruhákat, és kis idő múlva már mindannyian teljes pompánkban virultunk.

Bellán egy sötétkék egyszerűbb, pánt nélküli ruha volt, mely végigkövette teste vonalát, mellétől egészen a bokájáig. Alice jóval rövidebb, térdig érő, szintén kék ruhát választott, melyet apró csipkék szegélyeztek az aljánál. Rose-on is – a koszorúslányokhoz híven – kék ruha volt. Hasonló Belláéhoz, azzal a különbséggel, hogy mell alatt, széles szalag díszítette, mely egy masnival végződött a hátán. Celia is rövidebb fazont választott, akárcsak Alice, viszont az övén nem voltak csipkék.

Lia és Tyler holnap elutaznak. Még összeszedik a maradék holmijaikat, és végleg elhagyják az országot. Hogy hova mennek, nem tudom, de jobb is így, legalábbis az ő érdeküket nézve. Hiányozni fognak, de az ő biztonságuk fontosabb bárminél.

- Siessünk – sürgetett minket Alice, visszarántva a jelenbe, és elkezdett kiterelni a szobából.

- Jaj, lányok – jött velünk szembe Esme, aki szintén kék ruhát viselt. Ő is olyan gyönyörűen nézett ki, mint mindannyian. – Pont értetek jöttem. Emmett most érkezett meg az autóval, hogy elvigye a menyasszonyt jövendőbeli férjéhez – mosolygott rám. Angyali tekintetében olyan boldogság lapult, mely magabiztossággal töltött el.

- Készen állsz? – kérdezte, és belém karolt.

- Igen, készen – bólintottam határozottan. Készebb nem is lehettem volna. Biztos voltam a dolgomban, biztos voltam abban, hogy Dwaint akarom magam mellett tudni örök életemben.

Kisétáltunk az autóhoz, ahol Em nagy füttyszóval fogadott minket, majd kinyitotta az ajtót, hogy be tudjunk szállni.

- Ejha, egész kis háremem jött össze – mondta, mikor besegített minket az autóba.

- Hé, vigyázz a szádra – bökte meg Rosalie játékosan.

- Oké, oké. De úgy is tudod, hogy számomra csak te létezel – csókolta meg a szőke lányt, majd becsukta a kocsiajtót és visszaült a kormány mögé. – Esküvői menet indul – indította be az autót, miközben a nászindulót kezdte dúdolni.

Mikor megérkeztünk La Pushba, óvatosan, vigyázva a ruhánkra kiszálltunk az autóból, nem messze a parttól. A lágy zenét már innen is hallani lehetett, melybe az óceán is részt kívánt venni. A hullámok robaja mintegy kísérőzenévé alakult. Az égen most is rengeteg felhő volt, de Alice biztosított minket arról, hogy eső nem várható. Viszont szerencsére nem volt hideg sem.

A homokban nehéz lett volna cipőben járni, így hát úgy döntöttünk, hogy mindenki mezítláb lesz. Azonban kicsit aggódtam, mi lesz, ha túl hideg lesz Bellának és a többi ember vendégünknek, de szerencsére – a felhőkön kívül – az idő tökéletes volt, mint ahogy az egész nap.

Charlie már várt minket, hogy odakísérjen az oltár elé, és végérvényesen átadjon Dwainnek. Szeméből egy apró könnycsepp csordult ki, mikor belé karoltam, de azon nyomban le is törölte. A lányok pedig, mind elfoglalták a helyüket a vendégek között.

Ahogy hangosabban megszólalt a zene, elindultam Charlie oldalán, hogy új életet kezdhessek Dwain mellett. Előttünk még volt egy kis fás szakasz, de amint kiértünk, megláttam, milyen csodát művelt Alice és természetesen a többiek egy nap alatt.

Fehér székek sorakoztak az oltárnak kialakított kis, fehér virágos kapu előtt, és minden egyes széket kék masnik öleltek át. Minden sor végén fáklyák voltak tűzve a homokba, meghitt fényt varázsolva a borús partra.

A homok finoman furakodott be a lábujjaim közé, ahogy végigsétáltam a széksorok között az oltárig, ahol életem szerelme várt rám. Gyönyörű mosolya most itt melegséggel töltött el. Igyekeztem tartani a lassú tempót, akármennyire is akartam minél hamarabb odaérni.

A székeken csupa ismerős, kedves arc mosolygott rám. Embry és Camilla. Jacob és a falka összes tagja. Emily, a Cullen család – az új családom -, Bella. Celia és Tyler, akiket talán most látok utoljára.

Mikor Dwain mellé értem, Charlie megpuszilt, majd Dwain kezébe adott. Szerelmem ujjai a kezemre kulcsolódtak és boldogan rám mosolygott. Visszamosolyogtam rá, majd Carlisle felé fordultunk, aki örömmel vállalta, hogy összead minket.

- Kedves összegyűltek – szólalt meg Carlisle gyönyörű hangján. Mindenki elhallgatott, egy apró neszt sem lehetett hallani. Dwainre néztem és ő énrám. – Azért gyűltünk ma itt össze, hogy tanúi legyünk Annie Longdale és Dwain Cullen házasságának. Dwain – nézett az említettre -, kérlek, mondd utánam: Én Dwain Cullen hű társad leszek neked, Annie Longdale. Kitartok melletted jóban és rosszban, szegénységben, gazdagságban, amíg csak az öröklét engedi. – Dwain megismételte Carlisle szavait miközben mélyen a szemembe nézett. Tisztán és magabiztosan ejtett mindent szót, kétség sem fért ahhoz, hogy szavai igazat hangoznak.

- Annie – nézett ezúttal rám Carlisle, miután Dwain elmondta az esküjét -, ismételd utánam: Én Annie Longdale hű társad leszek neked, Dwain Cullen. Kitartok melletted jóban és rosszban, szegénységben, gazdagságban, amíg csak az öröklét engedi. – Én is olyan magabiztosan és őszintén ismételtem meg a szavakat, ahogy Dwain.

- Dwain, elfogadod feleségedül az itt jelenlévő Annie Longdale-t? – tette fel a végső, legfontosabb kérdést Carlisle. Dwain minden gondolkodás nélkül válaszolt.

- Igen.

- Annie, elfogadod férjedül az itt jelenlévő Dwain Cullent?

- Igen – válaszoltam én is minden teketória nélkül.

- Húzzátok fel kérlek a gyűrűket, mely örök jelképei lesznek eme megkötetett házasságnak! – Alice lépett oda hozzánk, kezében egy aprócska párnával, melyen két egyszerű aranygyűrű pihent. Dwain levette a kisebbiket, és felhúzta az ujjamra. Én is leemeltem a másikat, és Dwain ujjára csúsztattam.

- Dwain, megcsókolhatod a menyasszonyt. – Mosolygott Carlisle és örömmel nézett le ránk.

Dwain ajkai az enyémekhez értek. Ez volt az első csókunk, mint férj és feleség. Soha nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot.

- Ezennel férjjé és feleséggé nyilvánítalak titeket! – mondta ki Carlisle a végső mondatot, mellyel két élet örökre összeforrt.

A násznép hatalmas üdvrivalgással fogadta egybekelésünket. Mindenki tapsolt, és füttyentett. Minket ünnepeltek.

A következő percek, órák úgy pörögtek, mintha valaki direkt felgyorsította volna az időt. Rengeteget táncoltunk. Mindenki velem akart keringőzni, szinte egyik karból kerültem a másikba. De ezúttal nem bántam a reflektorfényt. Szinte fürödtem benne. De a legeslegszebb tánc az volt, mikor végre ismét Dwain karjaiba simulhattam. Az ég kitisztul, de a nap helyett már csak a hold világított, és a körülötte lévő milliárdnyi csillag. De Dwain bőrének csillogása mindegyiknél szebb volt.

- Üdvözöllek, kicsi feleségem – mosolygott le rám Dwain.

- Én is téged, kicsi férjem – mosolyogtam vissza rá.

Boldog voltam, és ezt az érzést semmi sem tudta megváltoztatni, mert az övé voltam, és ő az enyém. Örökké.

~ Vége ~

2012. július 14., szombat

Ékszerek :)

Sziasztok!

Még nem az utolsó fejezetet hozom, de addig is, ha érdekelnek titeket a kézzel készített szupi ékszerek, nézzetek be ide:

http://andy-ekszerei.blogspot.hu/



2012. július 3., kedd

Tizennyolcadik rész


A lehető leghalkabban lépkedtem az avarban, nehogy Jane kifülelje, hogy rajtuk kívül más is jár ott. Embry szagát felém fújta a szél, így könnyű volt a nyomára bukkannom. Azonban, amilyen látvány fogadott azt soha nem kívánnám senkinek. Embry Jane lábai előtt hevert és hangosan vonyított a fájdalomtól. A lány undorító mosollyal az arcán nyugtázta barátom szenvedését. Embry nem bírt sokáig maradni farkas bőrében, a kín visszaváltoztatta emberré, és ezúttal a vonyítást fájdalmas kiáltássá változott. 

Egy pillanatra lemerevedtem a sokkos látványtól, majd már csak az járt az agyamban, hogy mielőbb meg kell mentenem.

Megiramodtam Jane felé, és messzire taszítottam. Embry kiáltása azonnal abbamaradt, de nem volt képes felkelni a földről. 

- Te… – sziszegte Jane, majd egy tizedmásodperc alatt feltámaszkodott a földről, és előttem termett. Ezúttal fizikai erővel próbált latba szállni velem, azonban a legtöbb alkalommal sikerült kitérnem az öklei elől. Végül az egyik ütése eltalált, és háttal egy fának csapódtam, ami megreccsent az ütközés során. Megpróbáltam felállni, de akkor mindenembe égető fájdalom hasított. Jane ismét bevetette ellenem a képességét. Hiába próbáltam küzdeni ellene, hogy ez csak az agyam képzelni, nem sikerült legyőznöm. A kín mindennél erősebb volt. Jane haragjával a képessége is növekedett. Mindenem égett, a csontjaim legmélyétől a bőrömig lángoltam. Dwainre gondoltam. Annyira szerettem volna még egyszer, utoljára elmondani neki, mennyire szeretem, mielőtt meghalok, de a megváltó halál, mely elűzte volna a fájdalmat nem akart megérkezni. Könyörögtem, hogy legyen vége, mindegy hogyan, csak fejeződjön be a fájdalom, mely már úgy tűnt, leégette a bőrt a csontomról, és most a csontjaim felemésztésével foglalatoskodott. Üvöltöttem, de egy hang sem jött ki a torkomon, nem volt erőm, hogy bármilyen hangot is kipréseljek magamból, aztán a fejdalom hirtelen eltűnt, csak a halvány nyoma maradt meg bennem, ami meggátolt abban, hogy kinyissam a szemem. Eljött tehát a megváltó halál, melyért ki tudja, hány perce, órája vagy napja könyörögtem. Aztán egy hang, egy kedves hang szólongatott. Talán a Mennybe kerültem? Akkor még azt hittem, hiszen a hang olyan kedvesen szólt hozzám, mintha egy angyal lett volna, de mikor megérintett, a bőre szinte felperzselte az enyémet. Nem angyal volt, hanem a Pokol egyik démona. A szemeim még mindig nehezek voltak, és csak annyi erőm volt, hogy kirántsam a karom a démon érintése alól. 

- Annie. Nincs semmi baj, én vagyok az – a démon angyali hangja összezavart; tudtam, hogy ismerem valahonnan, de nem tudtam rájönni, honnan. – Annie, Embry vagyok. – Embry. A legjobb barátom. A felvilágosodás hirtelen ért, és azon nyomban magamhoz öleltem. 

- Embry, hála az égnek! – Bőre még mindig égette az enyémet, de ezúttal nem érdekelt. Ez más volt, mint az a kín, amit Jane okozott… Jane… 

- Mi történt? Hol van Jane? – kérdeztem hirtelen, és körbenéztem, mert féltem, hogy újra ránk támad. Azonban Jane teste a földön hevert, távol a fejétől. Embryre néztem, kinek arcán egy halvány mosoly jelent meg. 

- Úgy tűnik, a kicsike nem tud egyszerre több emberre figyelni. Mikor láttam, hogy téged is kínoz – arca szomorú grimaszba torzult -, erőt vettem magamon, és ráugrottam. Onnantól már könnyű volt letépni a fejét, és vele együtt a vigyorát. 

- Jaj, Embry, köszönöm! – hálálkodtam és még egyszer magamhoz öleltem. 

- Amúgy mit kerestél itt? – bontakozott ki az ölelésből. – És a többiek? – Annyira sokkolt Jane kínzása, hogy meg is feledkeztem arról, hogy Jane lefejezésével még nem végeztünk semmivel.

- Sietnünk kell! – mondtam, és amilyen gyorsan csak tudtam, visszarohantam a többiekhez. A levegőben éreztem, hogy Embry meggyújtotta Jane testét, nehogy újraéledjen. Hátranéztem, és lila füst szállt az ég felé, belegabalyodva a fák ágaiba. 

Embry csatlakozott hozzám, de mire visszaértünk a rejtekhelyünkre, Dwain és Cat nem voltak ott. Azonnal elfogott a kétségbeesés, hiszen Alec is hasonló dologra képes az erejével, mint Jane. Persze nem okoz akkora kínt, de egy érzékszerv elvesztése elegendő ahhoz, hogy megsemmisítsen bármelyikünket. Zack képessége viszont még mindig ismeretlen volt előttünk. 

Nem volt kétséges, mit kell tennünk. Azonnal elindultunk a vámpírok rejtekhelyére. Embry visszaváltozott farkas alakba, és amint odaértünk a táborhoz, rögtön belevetettük magunkat a forgatagba. Dwain Aleckel küzdött, míg Cat Zackkel. Mikor megláttam, hogy Catharina egyik keze nincs a helyén, nagyon megijedtem, és azonnal a segítségére siettem. 

- Ó, Annie, már hiányoltalak – mondta negédesen Zack. Kedvem lett volna azonnal letépni a fejét mindazért, amit a barátaimmal és a szerelmemmel művelt, de amint megiramodtam felé, mintha elfogyott volna minden erőm. Nem fájt semmim, de annyira fáradtnak éreztem magam, hogy majdnem leültem a földre, hogy aludhassak egy kicsit, amitől talán visszatérne az erőm. Láttam, hogy Cat is az utolsó erejével küzd, és nem bírja már sokáig, de képtelen voltam közelebb férkőzni Zackhez. Teljesen kimerültem. Jane kínzása és most ez… Cat összeesett. Zack pedig közelebb lépett hozzá, és megragadta a nyakát. Küzdöttem, minden maradék erőmet beleadtam, hogy megszabaduljak a legyűrni készülő fáradtságomtól. Annyira meg akartam menteni Catet, nem nézhettem tétlenül, hogy megölik. De nem ment. Körbenéztem, de Dwain és Embry Aleckel voltak elfoglalva. Mikor megláttam, hogy Dwain fél bal keze is hiányzik, végképp elfogott a rosszullét. De szerelmem állta a sarat, és folyamatosan kerülgette ki Alec ütéseit. Embryt viszont valószínűleg megfosztották a látásától, mert a két vámpír folytonos helyváltoztatását nem tudta úgy lekövetni, mint azt kellett volna. Azt kívántam, tartsanak még ki egy kicsit. Muszáj volt kitartanunk. 

A tekintetem Liára és Tylerre tévedt, akik még mindig a fának dőlve ültek, összekötözve, szinte eszméletlenül. Mindenki veszélyben volt, aki számított nekem. Nem folytatódhatott ez így tovább. 

- Nem – engedem – hogy – bántsd – őket! – minden egyes szó óriási energiát igényelt tőlem, de mintha amint kimondtam volna őket, visszatért volna az erőm. Zack meglepődöttségét kihasználva, felpattantam, és eltaszítottam Catharinától, majd utána eredtem, hogy beteljesítsem, amit akartam: letépjem a fejét. Nem akartam megölni senkit sem, főleg nem Zacket, de nem volt választásom. Veszélybe sodort mindenkit, akit szerettem. És ha valaki szórakozni mer velük, annak meg kell lakolnia érte. Egy ugrással leterítettem az árulót a földre, és egy gyors mozdulattal letéptem a fejét a testéről. 

Abban a pillanatban, a maradék fáradság is elpárolgott rólam. Egy nagy reccsenés jelezte, hogy Ty és Lia is felszabadultak Zack képessége alól. Lia azon nyomban sassá változott. Felreppent az égbe, a fák fölé, majd Dwainék felé vette az irányt. Dwain már alig állt a lábán. Alec arcából is mintha letört volna egy darab, és az ő mozgása is kissé lelassult. Aztán hirtelen Embry és Dwain is összeestek. Alec megelégelte a játékot, és lebénította őket. Élvezte - akár csak Jane -, hogy kínozhat másokat. Most, hogy elég volt neki a szórakozásból, megfosztotta ellenfeleit minden érzékszervüktől, amire csak képes volt, és elhatározta magát a gyilkolásra. Azonban egy valamire nem figyelt: Celiára. Számára, mint a jelen lévők számára is korábban, ismeretlen volt a sasok faja. Mindenki azt hitte kihaltak, és ez alól a Volturi sem volt kivétel. Lia szélsebesen hasította ketté a levegőt, majd megmarkolta Alec vállát, és felröpítette a levegőbe, ahol aztán darabokra tépte a vámpír kemény testét, melyek porcelánként csörömpölve értek földet a lábunk előtt. 

Mi sem tétlenkedtünk; összeszedtük minden kis darabot a szétmarcangolt testből, majd Embry ismét elővette az öngyújtóját, és rádobta azt a vámpír halomra, mely azonnal lángra kapott, és lila füstfelhő szállt fel belőle. Pár percig némán bámultuk a ropogó tüzet, aztán Dwain felé fordultam. 

- Jól vagy? – kérdeztem rögtön szerelmem, aki jobb kezével megpróbálta visszatenni letört alkarját. Végignéztem rajta további sérüléseket keresve, de szerencsére egyet sem találtam. 

- Nincs bajom, ez – mutatott a kezére – hamar összeforr – jelent meg egy halvány mosoly a száján. Én is elmosolyodtam. Örültem, hogy vége van. Lia és Tyler szabad volt. És mindenki jól volt, egy két letört végtagtól eltekintve. 

Ahogy Ty és Celia felé fordultam, még nagyobb boldogság fogott el. Egymást ölelték, és csókolták, mint egy szerelmespár, akik napok óta nem látták egymást. Furcsa volt belegondolni, hogy egy vámpír és egy alakváltó egymásba vésődött, de náluk tökéletesebb párt el sem tudtam volna képzelni. 

Embry Cat ápolásában segédkezett, noha láttam rajta, hogy az égő testek illata émelyíti őt. A fiú is vérzett még pár sebben, de már elkezdtek rajta begyógyulni a sérülések, és már csak a bőrére tapadt vér jelezte, hogy nemrég ott még súlyos seb éktelenkedett. 

Fáradt voltam. De nem az a tipikus fáradtság, hiszen az nem volt lehetséges ebben a testben. Az elmém nem tudta olyan gyorsan feldolgozni az utóbbi órák eseményeit. Olyan, mintha egy fél nap alatt leéltem volna az öröklétből száz kerek évet. 

- Ann – Dwain hangja rántott vissza elmélázásomból. – Veled minden rendben? – kérdezte aggódva, látva arckifejezésemet. 

- Öhm, igen, azt hiszem, csak kicsit megviseltek a történtek. És nem tudom, most mi lesz Tyler és Lia sorsa. – Az ő ügyük még nem zárult le azzal, hogy legyőztük a Volturi három tagját. Nem…, nem fogják feladni. Az olasz klánt nem olyan fából faragták, akik egykönnyen feladják a terveiket. Nekik Tyler kell, és addig nem nyugszanak, míg meg nem kaparintják őt maguknak. Embry terve nem volt rossz, sőt…, más megoldás nem létezett. A Volturi klánt nem tudjuk legyőzni, ezt be kellett látnunk, még akkor is, ha hármójukat sikerült kiiktatnunk. De az egész klán ellen nem vagyunk felkészülve, és nem is tudnánk felkészülni. Tylernek és Celiának menekülnie kell. Állandóan ott lesz a fejük fölött a célkereszt, de legalább együtt lehetnek. A Volturi, amint rájönne, micsoda is Lia valójában, kivégezné, mert veszélyt jelentene rájuk nézve. És semmifelé hibát nem engedhetnek meg maguknak, így nem lenne választásuk. 

- Ezzel jelenleg ne foglalkozzunk. Hagyjuk őket kicsit örülni, majd holnap megbeszélünk mindent – nézett Dwain a turbékoló párra, majd vissza rám. 

- Rendben – bólintottam, és magamhoz öleltem. 

Miután meggyőződtünk róla, hogy a testek minden része elégett, elindultunk haza. Egész úton némán ballagtunk egymás mellett, senki nem szólalt meg. Mindenki az elmúlt óra eseményeit próbálta feldolgozni magában. Tyler úgy ölelte barátnőmet, mint aki attól félt, bármikor elveheti tőle valaki. Dwain karjai is a derekam köré fonódtak, ahol biztonságban éreztem magam. Távol mindentől, és mindenkitől. Olyan volt számomra, mint egy védőburok, mely minden rossz dolgot kint tart a gonosz világból. Annyira féltem, hogy baja esik, soha többé nem szeretném ezt még egyszer átélni, soha! 

Mikor végre hazaértünk, Lia és Ty bevonultak a szobába, amit mi meg is értettünk. Szerettek volna kicsit egyedül lenni, és maguk között is átbeszélni a történteket, és kettejük jövőjét. Másnap tiszta fejjel, mi is átbeszéljük velük, hogyan tovább. 

Embry fáradtan a kanapéra omlott, és amint feje a párnára ért, azon nyomban el is aludt. Mi: Cat, Dwain és én kivonultunk a konyhába, hogy ott várjuk meg a reggelt, amire nem is kellett sokat várnunk. 

Tyler és Lia jelentek meg a konyhaajtó előtt, amint a nap első sugarai megjelentek az ablakon át, bevilágítva a konyhát. Lia kivételével, mindegyikünk bőre gyémántként tündökölt, azonban a falakon játszó szépséges fények sem voltak elegendőek ahhoz, hogy jobb kedvre derítsenek minket. 

- Beszélhetnénk? – kérdezte félve Lia, aki Tyler kezét szorongatta, mintegy bátorítást merítve tőle. 

- Persze – álltunk fel egyszerre az asztaltól, ahol az egész estét töltöttük, majd elindultunk a nappaliba, ami már a komoly beszélgetéseink színtere lett. Embry még mindig aludt, nem volt szívem felkelteni, de Dwain mellélépett, és kissé megrázta. 

- Hétalvó, reggel van, és fontos megbeszélést kell tartanunk – közölte az alvó fiúval, aki nehezen bár, de felült a kanapén, miközben egy hatalmas ásítás közepette akkorát nyújtózkodott, amitől még nagyobbnak tűnt. 

Miután mindenki helyet foglalt a kanapén és a fotelekben, belekezdtünk a félve várt beszélgetésbe. 

- Gondolkodtunk – kezdte Tyler, aki Lia fotelének karfáján foglalt helyet, és el sem engedte barátnőm kezét. – Tudjuk, hogy a tegnapival nem zárult le végleg az ügy. Hallottuk, miket beszélnek. Még ha mozogni nem is voltunk képesek, hallani még hallottunk mindent. A Volturi nem fogja feladni. Nagyon kellek nekik valamiért. Ráadásul, ha nem tévedek, megöltük a három legjobb emberüket, azaz vámpírjukat – helyesbített. – Nem maradhatunk itt. Muszáj elmennünk. 

- Igen, tudjuk – szólalt meg a mellettem ülő Dwain. – El kell mennetek egy olyan helyre, ahol biztosan nem keresnének titeket. Senkinek ne szóljatok róla, hova mentek, még nekünk sem. Jobb, ha csak ti ketten tudjátok. Mi soha nem mondanánk el senkinek, de első a biztonság. – Még csak akkor tudatosult bennem igazán, hogy az egyik legjobb barátnőmet veszítem el azzal, hogy elmennek. És így, hogy még azt sem tudtuk, hova fognak menni, még nehezebb volt elfogadni ezt a tényt.

- Mi? – kerekedtek el Lia szemei, aki láthatóan akkor értette meg a dolog lényegét. – Akkor soha többé nem fogjuk látni egymást? És még csak egy levelet, vagy egy e-mailt sem küldhetünk, de még a telefon is tiltott lesz? Nem, az nem lehet, ugye, Annie? – nézett rám olyan kétségbeesett szemekkel, amitől összeszorult a szívem. 

- Sajnos, de. Nem érintkezhetünk semmilyen formában – az én hangom is mérhetetlenül szomorú volt, de tudtam, hogy ezzel nem nyugtatom meg barátnőmet. Valamit ki kellett találnom, mielőtt visszakozhatott volna. – De Tyler ott lesz veled – néztem a fiúra, és mosolyt erőltettem az arcomra. – Ő majd pótol mindenkit, a lényeg, hogy együtt legyetek. 

- De… akkor is… - halkult el a hangja. – Hiányozni fogtok. 

- Ti is nekünk, de sajnos nincs más megoldás – Dwain hangja is szomorúan csengett. Megszorítottam a kezét, hogy bátorságot öntsek belé. El kellett engednünk őket. – De mielőtt elmennétek, lenne még egy elintézni valóm. – Ann – fordult felém, majd felállt a kanapéról, miközben végig a kezemet fogta. Letérdelt elém, és arany barna szemeivel mélyen az enyémekbe nézett. – Ann, tudom, mi a véleményed az egészről, de tegnap, mikor belegondoltam, hogy bármikor elveszíthetlek, hiába nem vagy már törékeny kis ember, rájöttem, hogy muszáj ezt megtennem. Bármi is legyen a válaszod, én elfogadom. Annie Longdale, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

2012. június 17., vasárnap

Tizenhetedik rész


Dwain azonnal elém állt, hogy bármi áron megvédjen, noha már én sem csak egy törékeny ember voltam.

- Jane, Alec – sziszegte Dwaina vendégeinknek.

Én még soha nem találkoztam velük, de annál többet hallottam róluk. Ikertestvérek voltak. Alec a gondolataival képes volt elvenni bárkinek az érzékszerveit. Ha azt akarta, hogy az illető ne lásson, hát elvette a szeme világát. Ha azt, hogy ne halljon, elvette azt is, vagy akár némaságra ítélhette azt, akit csak akart. Jane pedig a fájdalom illúzióját volt képes beültetni bárki fejébe, pusztán a gondolatai által. A Volturi szinte legveszélyesebb vámpírjai, pedig alig ha lehettek több tizenkettő-tizenhárom évesnél. Ráadásul gyönyörűek voltak. Angyali arcok, melyek mögött gonosz lélek lakozott.

- Cullenék, mily meglepetés – szólalt meg Jane mézesmázos hangján. – Vagy mondjam azt, hogy nem is olyan nagy? Hallottunk rólatok. Carlisle Cullen gyermekei – az utolsó szót úgy ejtette ki, mintha valami förtelmet próbálna kiköpni a szájából.

- Mit akartok tőlünk? – Dwain rögtön a tárgyra tért. Én sem szerettem volna sokáig húzni az időt; nem tudtam meddig bírom még elviselni a jelenlétűket. Bármikor képesek lettek volna úgy megkínozni minket, hogy annak a legapróbb előjelét sem vettük volna észre. És azokról a gyönyörű arcokról sugárzó gyűlöletet sem voltam képes tovább nézni.

- Kell nekünk valami - szólalt meg ezúttal Alec, aki kezei közt tartotta a kétségbeesetten néző Zacket. - Valami, amit ti meg akartok akadályozni. Egész idáig figyeltük őt, hogy mire képes. Aronak szüksége van rá.

- Miről beszéltek?

- Tyler Collinsról – vette át a szót ismét Jane. – A fiú olyan képességgel rendelkezik, ami nagyon jól jönne a Volturinak.

- De hát honnan tudjátok, milyen képessége van Tylernek? – kérdeztem. Még csak pár napja vannak a város körül, és Tyler már régóta leállt a képessége használatával. Honnan ismerhetik Ty képességét?

- Cullenék… Ti mindig olyan naivak vagytok – rázta a fejét a vámpírlány. – Mindenkiben csak a jót látjátok, nem láttok át az ártatlan álarcon. Ugye, Zack – a fiú felé nézett. Alec kiengedte a karjai közül Zacket, aki hangos nevetésben tört ki.

- Jaj, szegény kis Zack, olyan kis esetlen. Mindig egyedül van, legyünk hát a barátai – gúnyolódott Zack. Majd’ leesett az állam, hogy ember létére hogy volt képes a Volturi oldalára állni. Állítólag még egy ember sem húzta náluk tovább egy-két évnél.

- Zack, te mocskos áruló – hördült fel Dwain, és még jobban maga mögé húzott. – Egyszer te is az étlapjukon végzed, csak várd ki a sorod.

- Ó, azt nem hinném. Én sem vagyok sokkal különb náluk – vigyorodott el.

- Miről beszélsz? – kérdezte szerelmem.

- Én is vámpír vagyok. Igaz csak félig – rántotta meg a vállát -, de nincs sok különbség köztünk. Embernek nézek ki, és képes vagyok emberi ételt enni, de azért a vérnél nincs ízletesebb – nyalta meg a szája szélét.

A hideg kirázott tőle – persze csak képletesen, mert vámpírként ez az emberi reakció is eltűnt belőlem. Tényleg esetlennek tartottuk őt, akire lehet vigyázni, de ez csak álca volt, hogy elterelje a figyelmünket arról, hogy mindvégig utánunk kémkedett. És Dwain egész idő alatt ezzel a veszélyes vámpírral járkált. Szörnyű volt belegondolni is. És most Ty kellett nekik, hogy Aro újabb gyöngyszemet tarthasson az ékszeres dobozában.

- Hol vannak? – sziszegte Dwain a fogai között.

- Ó, a barátaitok miatt nem kell aggódnotok. Jó helyen vannak. A vámpír fiú és az ő ártatlan kis barátnője most pihennek egy kicsit.

- Azt kérdeztem, hol vannak? – lendült támadóállásba szerelmem. Azonnal követtem őt, és mellé léptem. Úgy tűnt, ennyit a „beszélgetéssel mindent megoldunk” stratégiáról. Nem sok esélyünk volt ellenük, hiszen ők szemrebbenés nélkül ránk tudtak volna úgy támadni, hogy meg sem kell mozdulniuk. És meg is tették. A testem lángolni kezdett, mintha milliónyi tőrrel szurkálnának belülről. A pengék áthatoltak a bőrömön, majd visszahúzódtak, aztán ismét ki. Így megy ez egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig. Teli torokból kiáltottam fájdalmamban, és már csak a halált kívántam, hogy eljöjjön értem, és végre elmúljon a rettentő kín. Aztán, mintha teljesült volna a kívánságom, a fájdalom elmúlt, én pedig a földön találtam magam, összekuporodva.

- Ann, jól vagy? – Dwain karjai körém fonódtak. Felnéztem, és Jane kéjes mosollyal nyugtázta, hogy megkínozhatott.

- Látod, így jár, aki ellenkezik velünk. Nem akarunk senkit sem megölni, míg nem muszáj, de egy ilyen kis játék mindig belefér. Elvisszük a fiút, és ti szépen beletörődtök, különben meg kell szegnünk egynéhány szabályt – mondta, és ismét mosolyra húzódott a szája. – Örülök, hogy találkoztunk – ránk nézett még utoljára átható, vörös szemeivel, majd mindhárman elillantak az erdőbe.

- Most mit fogunk tenni? – néztem fel Dwainre, akinek arcáról mélységes gyűlölet, és kétségbeesés sugárzott.

- Nem tudom, de az az egy biztos, hogy nem engedem, hogy Tylert elvigyék – mondta határozott hangon. Felsegített a földről, és gyorsan visszamentünk az autóhoz.

Az úton hazafelé mindketten némán gondolatainkba merültünk. Amint hazaértünk Embry a konyhában foglalatoskodott, és vacsorát készített magának és Liának. Ha belegondoltam, hogy Celia ki tudja, most merre lehet, összeborzongtam. Az viszont megkönnyebbülés volt számomra, hogy nem egyedül van, hiszen Tyler is ott van vele.

- Sziasztok – köszöntött minket mosolygósan Embry, majd visszafordult, hogy kivegye a tojásos kenyeret a forró olajból. – Remélem, nem gond, hogy nekiálltam kaját csinálni, gondoltam, kicsit segítek rajtatok. Úgy is unatkoztam egész nap, míg ti suliban voltatok. Kicsit elbeszélgettünk Cattel, de aztán más dolga akadt, és végül magamra maradtam. Erről jut eszembe, Lia mikor jön haza, mert mindjárt készen vagyok a vacsorával és hidegen már nem az igazi, meg persze, kipróbálhatnánk, mit tud. Nem sűrűn hall az ember a sasokról.

- Embry – szólaltam meg halkan, de tudtam, hogy barátom hallotta. Embry megérezte, hogy valami baj van, ezért gyorsan elzárta a tűzhelyt és két lépéssel átszelte a konyhát, majd megfogta a kezem. Meleg bőre még mindig fura volt számomra, de ennek ellenére elérte a hatását, mert kicsit megnyugodtam. Tudtam, hogy Embry segíteni fog nekünk, legyen szó bármiről.

- Mi történt? – kérdezte, miközben az arcomat fürkészte. Ha akartam, sem tudtam volna álcázni a kétségbeesésemet. Ha ember lettem volna, már rég elöntötték volna az arcomat a könnyeim, de így csak szúró késztetést éreztem rá, amit nem tudtam csillapítani.

- Celia és Tyler… A Volturi elrabolta őket, Ty kell nekik – mondtam ki végül. Embry barna szemei elkerekedtek, majd magához húzott és átölelt. Ujjai a hajamat kezdték simogatni, hogy lenyugtassanak.

- Nem lesz gond. Visszaszerezzük őket. Úgy ismersz te minket, mint akik nem képesek ezt megoldani? – tolt el annyira magától, hogy a szemembe nézhessen. Megráztam a fejem. – Na látod, ezt is megoldjuk. Kell valami terv – nézett szerelmemre, aki csak bámult maga elé.

- Gondolkodom. Mást sem teszek, csak gondolkodom, de azt sem tudjuk, hol induljunk el. Merre keressük őket egyáltalán? – tárta szét kérdőn a karját Dwain.

- Hé, haver, miért vagy te vámpír, ha nem bírod a szaglásodat használni? Az egész erdő tőletek bűzlik, már megbocsáss – nézett bocsánatkérően rám. Mosolyra húztam a szám sarkát, hogy lássa, nincs semmi gond, majd folytatta. – Cat, és a ti szagotokat felismerem. Most már Tylerét is. Nem tudom, mennyire számít a Volturi rám, de nagyon úgy tűnik nem kalkuláltak egy farkassal. Jobban meg tudom különböztetni a fajtátok szagát, mint ti. És idefigyeljetek! Lehet, hogy Lia még nem ismeri teljesen az erejét, de ő is azért lett teremtve, hogy vámpírokat öljön. Nem kell félteni. És Tyler képessége sem utolsó. Ha kell, elfeledteti velük az ittlétük okát, azonban nem szabad hazaengedni őket. Nem, különben újabb vámpírokat küldenek rájuk. És el kell menekülniük innen. Én azt kötve hiszem, hogy mindenhol ott a keze az olaszoknak. Biztos, hogy nem, csak ezt akarják elhitetni. Nehezebb lesz az életük, hiszen jól meg kell gondolniuk, kiben bízhatnak és kiben nem, de ha jól döntenek, boldogan élhetnek együtt – fejezte be Embry a mondandóját. Kellett pát másodperc, hogy átgondoljuk ezt az egészet Dwainnel, végül mindketten rábólintottunk.

- El kell indulnunk. Szólnunk kell Catharinának, hiszen minden segítség jól jöhet. Négyen három ellen, és persze, ha sikerül Liáékat kiszabadítani, akkor már öten leszünk hármójuk ellen. Viszont, Embry, neked először a csajra kell támadnod, őt kell először hatástalanítani, különben nekünk végünk. Jane a gondolatával képes megkínozni bárkit, Alec az érzékszerveinket veheti el, de az még egy fokkal jobb, mintha kínok között szenvednénk. És ott van Zack, az a rohadt áruló. Neki nem tudjuk a képességét, csak azt, hogy úgy néz ki, mintha ember lenne. Remélem, ennyiben ki is merült képességei tárháza.

- Oké, értettem. Akkor először a csaj, majd a két csávó. De mivel nem vagyunk biztosak a harmadik képességében, a maradék kettőt is muszáj egyszerre elintéznünk.

- Rendben – bólintott rá Dwain. Olyan könnyen beszéltek ezekről a dolgokról, de azért itt mégis csak életekről volt szó, még ha ez már nem is igazán nevezhető életnek. Zack… ő azért mégis csak együtt járkált velünk, a barátunknak hittük, vagy legalábbis valami olyasminek, és most csak így egyszerűen öljük meg? Nem tudtam, mennyire leszek ehhez elég erős, de muszáj volt az igazi barátainkat szem előtt tartanom. Ők voltak a fontosabbak.

Dwain azonnal a telefonhoz rohant, hogy felhívja Catharinát. Hallottam, hogy nagy vonalakba elmesélni neki, mi történt, majd letette a telefont.

- Nemsokára itt lesz – tolmácsolta Cat mondandóját, majd idegesen kezdett fel alá járkálni.

- Nyugodj meg! – ezúttal én kezdtem nyugtatni őt, holott én sem voltam éppen higgadt állapotban. – Mutattam, hogy üljön le mellém a kanapéra, és amint megtette, a lábával kezdett idegesen dobolni. Megfogtam térdén nyugvó kezét, és kissé megszorítottam.

- Hol van már Cat? – kérdezte felháborodottan.

- Még csak most tetted le a telefont, azért hiába gyors, teleportálni ő sem tud – próbáltam egy kis viccet becsempészni, hogy ne legyünk annyira idegesek, de nem értem el vele semmit. Embry kiment a ház elé, és ott várta Catet. Mikor végre megérkezett, a fiúk felvázolták neki a tervünket, és elindultunk a keresőútra.

Embry nem változott át, hogy tudjunk kommunikálni, és végig mélyeket szippantott az erdő levegőjéből. A fák között elfutottunk az iskola épületéig, hiszen ott biztosabban szagot foghatott Embry. Egy pillanatra én is megéreztem az illatot, mely a kínzásomat elevenítette fel, de azon nyomban elhessegettem a fejemből azt a pillanatot, ami igazából végeláthatatlan momentumnak tűnt. Embry követte a nyomot, mely egészen az erdő mélyébe vezetett. Úgy tűnt, a Volturi ott rejtőzött el az emberek elől. Az ember soha nem tudhatja, milyen gonosz teremtményeket rejtenek maguk között a fák.

Aztán egyszer csak Embry megtorpant, és felemelt kézzel jelezte, hogy mi is álljunk meg. Előttünk voltak. Szerencsére a szél nem feléjük sodorta a mi illatunkat, így nem tudtak kiszúrni minket. Olyan halkan mozogtunk, mint még soha. Embry azonnal átváltozott és megpróbált közelebb férkőzni a Volturi kis táborához. Tyler és Lia egy fához voltak kötözve, és elképzelni sem tudtam, mit művelhettek velük, hogy olyan kábának néztek ki. Tylernek könnyedén el kellett volna tudnia szakítani az őket béklyóban tartó köteleket, de ehelyett erőtlenül dőlt neki a fa törzsének.

Vártunk. Muszáj volt kivárnunk, míg távolabb kerülnek egymástól, vagy legalábbis Jane kikerül Alec és Zack látóköréből, hogy aztán Embry minden gondolkodás nélkül, megölhesse őt. A meglepetés ereje a mi oldalunkon állt. Reméltem, beválik a tervünk.

Még mindig furcsa volt számomra, hogy gyilkosságra készültünk, de nem volt választásunk. Vagy mi ölünk, vagy minket ölnek. És ezúttal az első választás tűnt helyesebbnek.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de végül Jane megmozdult, és besétált a fák közé, egyedül. Nem is kellett több Embrynek, rögtön utána eredt. Dwainre és Catre néztem, hogy mi legyen? Mi is meginduljunk a többiek felé, vagy várjunk még? Vacilláltak. Arra felé néztem, amerre Embry az előbb eltűnt, de nem láttam semmit sem. Aztán egy őrült ötlet suhant át a fejemen. Nem engedhetem, hogy Embry végezze el a munka piszkosabbik felét. Ha nem sikerült meglepnünk Jane-t, akkor baja eshet, és azt soha nem bocsátanám meg magamnak.

- Maradjatok – súgtam oda a többieknek.

- Mit akarsz csinálni? – kérdezte rögtön szerelmem, és arany szemei aggódva néztek rám. Féltem, és őt is féltettem, de Embryt is. Nem tudtam nyugodtan várni, míg ő Jane-nel, azzal a Jane-nel harcol, aki a minap megkínzott engem.

- Megkeresem Embryt és segítek neki. – Dwain nem akart elengedni, hát persze, hogy nem. Én sem tettem volna, ha a helyében lettem volna, de Embry a barátom. És valakinek Cattel kellett maradnia, és az az egy nem lehettem én. Végül Dwain belenyugodott, hogy úgy sem tud a döntésem ellen tenni, így kénytelen volt elengedni. Halkan, Embry nyomába eredtem, és csak reménykedni tudtam benne, hogy nem okozok galibát azzal, hogy elhagytam a helyemet.

2012. május 28., hétfő

Tizenhatodik rész


Celia bejelentésére Dwain és az én szemeim is elkerekedtek. Lia és Tyler… Ősi ellenségek szerelme. Nem tudom, miért, de valahogy Romeó és Júlia története jutott az eszembe. A szerelmesek, akik a családjaik között dúló örökös viszály miatt nem lehettek együtt, csak a haláluk után. Öröm az ürömben, hogy a vámpírok és alakváltók közötti ellenségeskedés megszűnni látszik. Így nekünk sem volt okunk, hogy rossz szemmel nézzünk rájuk. Különben sem tehettünk volna egy olyan kapocs ellen semmit, mint a bevésődés.

Dwain arcát látva, viszont aggódni kezdtem. Olyan képet vágott, mint akit az imént vertek fejbe. Kezemet az övére helyeztem, hogy megnyugtassam, de meglepődtem, mikor hirtelen felugrott a kanapéról.

- Jobbat nem tudtál volna találni? – kérdezte magából kikelve. – Pont Tyler?! Az a Tyler, aki mindenféle nőkkel hetyegett? Ne már! Azért ennél jobbat érdemelnél.

- Dwain – próbáltam közbeszólni, de nem engedte.

- Ann, szerinted ez jó ötlet? Tylerről beszélünk, nem egy ártatlan fiúról, akibe Lia beleszeretett. Tudom, megegyeztünk, hogy nem szólunk bele az életébe, de ezt nem tudom felfogni – rázta a fejét, és hol rám, hogy a behúzott nyakkal ülő lányra tekintett.

- Dwain – próbáltam ismét szóhoz jutni -, Lia bevésődött, nem tehetsz ellene semmit, el kell fogadnunk. És különben is, Ty leállt azzal, amit művelt. És ne a múlttal foglalkozzunk, hanem a jelennel. Mindegyikőnknek van múltja; kinek rossz, kinek jó. De túl kell lépni rajta. A lényeg mindig a jelen. – Dwain lehunyt szemmel visszaült mellém, Lia pedig könnyes szemekkel meredt rám. Én sem szerettem arra gondolni, miket csinált Tyler, de pont azon igyekeztünk, hogy ezt megállítsuk. Most hogy sikerült, el kell fogadnunk olyannak amilyen, és el kell felejtenünk, milyen volt.

- Köszönöm, Annie – szólalt meg végül barátnőm. Arca ragyogott a boldogságtól és én ennek nagyon örültem. Mindig rossz volt látnom, hogy Mason miatt szomorkodik. Igaz, rossz lesz elmondania az igazat volt barátjának, de muszáj lesz. Mason is a rezervátumból való volt, meg kellett tudnia, hogy egyszer – ha a sors is úgy akarja – nagy esélye van, hogy ő is alakváltó legyen és bevésődjön valakibe.

Dwain nagyot sóhajtott, majd ismét megszólalt.

- Bocs, Lia, csak féltelek. Tudod, olyan, mintha a húgom lennél, és… kicsit nehéz ez nekem. Nincs egy húgom sem, ezért úgy érzem, mindentől óvnom kell téged. És Tyler… tulajdonképpen nem is vele van bajom, vagyis azzal igen, mit csinált, de ha azt el is felejtem, akkor sem lesz senki sem megfelelő számomra, akibe beleszeretsz. Mason az más tészta volt, róla mindig csak beszéltél, soha nem láttalak együtt titeket. De most minden nap azt kell látnom, hogy enyelegsz valakivel. Ne érts félre, örülök, hogy boldog vagy, de számomra senki nem lesz megfelelő hozzád. – Lia könnyekben tört ki Dwain szavai hallatán, majd felugrott a kanapéról és szerelmem karjaiba vetette magát.

- Te is olyan vagy számomra, mintha a bátyám lennél, csak én éppenséggel nagyon is meg vagyok elégedve a barátnőddel. Igaz is, nem tervezitek még az esküvőt? – Kérdése mindegyikünket letaglózott. Igazság szerint én még nem is gondolkodtam azon, hogy férjhez menjek. Mindig is úgy terveztem, hogy előbb az iskola, utána egy jó állás, és csak azután esküvő. De most egy örökkévalóság áll rendelkezésünkre, minek siessünk annyira? Persze az az egy nem is kérdés, hogy ha egyszer férjhez megyek, csakis Dwain lehet a férjem.

- Öhm, nem tudom, még nem igazán gondolkodtam rajra, de kösz a tippet, hugicám – nyomott egy cuppanós puszit Lia arcára, majd rám mosolygott. Azt hiszem, ha kettesben maradunk, lesz mit megbeszélnünk.

Mikor Embry betoppant az ajtón, oldalán Catharinával fürkésző tekintettel vizslattak minket. Valószínűleg nem tudták eltalálni, minek örülünk ennyire, vagy éppenséggel miért van kisírva Celia szeme. Barátnőm beljebb hívta őket, és örömmel újságolta el nekik a jó hírt. Catharina két puszival gratulált neki, míg Embry az ölébe kapta és megpörgette. Ő volt az egyetlen közülünk, aki tudta, mit is jelent valójában a bevésődés. Nem csoda hát, hogy így örült Lia boldogságának.

Este, mikor Lia elment lefeküdni, és Embry is nyugovóra tért a kanapénkon, úgy döntöttünk, jobb, ha elmegyünk vadászni, hiszen ki tudja, mikor lesz rá alkalmunk az elkövetkező napokban.

Cat, Dwain és én hagytuk, hadd aludják ki magukat. Gyorsan írtam egy kis üzenetet, hátha nem érnénk vissza, mire felkelnek, és el is indultunk az erdőbe. Ezúttal a szórakozás elmaradt. Most csak a táplálékszerzésre koncentráltunk. Ha netán a Volturi mégis meglátogat minket, legyen erőnk kiállni velük. De nagyon reméltem, hogy erre nem fog sor kerülni. Ha mégis eljönnek hozzánk, akkor legalább abban bíztam, hogy nyugodt körülmények között meg tudjuk beszélni a dolgokat, és békében távoznak.

Cat végül úgy döntött, magunkra hagy minket, amiről később kiderült, hogy Dwain kérte meg rá, hogy adjon nekünk egy kis időt négyszemközt.

- Ann, beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezte szerelmem, mire megtorpantam. Épp egy őzet üldöztem, de majd később megtalálom – gondoltam.

- Persze – bólintottam. Tudtam, miről szeretne beszélni. Arról, amit nem olyan rég Lia felhozott: az esküvőről. Dwain beszaladt egy pillanatra a sűrű fák közé, majd egy fatörzzsel a kezében tért vissza, amit lerakott a nedves avarra, majd rámutatott, hogy üljek le. Szó nélkül teljesítettem kérését, aztán ő is helyet foglalt mellettem.

- Arról lenne szó, amit a minap Lia mondott – kezdett bele, és megfogta a kezem. – Nem tudom, Ann, neked mi a véleményed erről az egész esküvősdiről, de én…

- Pszt – tettem mutatóujjam szájára. – Nem kell emiatt aggódnod. Én sem terveztem még, hogy férjhez szeretnék menni. Vagyis egyszer biztosan, és az is biztos, hogy hozzád, de a házasság csak egy papír. Nem akarom, hogy az miatt a papír miatt legyünk együtt. Én azt szeretném, hogy azért legyünk együtt, mert szeretjük egymást, és ezt mindenféle papír nélkül is megtehetjük. Persze, majd ha már elvégeztük az iskolát, akkor talán beszélhetünk esküvőről, de egyelőre nem akarok férjhez menni.

- Öhm, igen, én sem nagyon szeretnék még megnősülni. De, ha egyszer mégis beadnám a derekam, akkor csakis te lehetnél a feleségem – hajolt közelebb, majd megcsókolt.

- Tudod… - kezdtem bele, mert volt itt még valami, ami miatt nem akartam annyira sürgetni az esküvőt. – Lenne itt még valami… Egy esküvő nagyon csodás lenne, de a házassággal szinte egybefonódott a gyermekvállalás. És…

- Ann – suttogta Dwain, olyan halkan, hogy csak vámpírgénjeimnek köszönhetem, hogy meghallottam.

- Mindig is szerettem volna gyereket. De ugye már nem… nem lehetséges. És egy esküvő még inkább eszembe juttatná, hogy soha nem lehetek anyuka. Ez az egy, amit még nem sikerült teljes mértékben feldolgoznom magamban.

- Annyira sajnálom – ölelt szorosan magához szerelmem.

- Nem a te hibád. Boldog vagyok, hogy egy öröklét vár rám melletted, csak…

- Tudom. Én is szerettem volna egy babát, de sajnos így hozta a sors mindegyikőnknek – szomorodott el. Nem szerettem így látni soha sem, ezért gyorsan megcsókoltam, majd felpattantam és húzni kezdtem.

- Versenyezzünk – vigyorogtam, és elillantam arra, merre nemrég az őz ment. – Úgy is én kapom el előbb – fordultam hátra, de Dwain már mellettem is termett.

- Azt csak te hiszed – öltötte ki rám a nyelvét. Viszonoztam a gesztust, és megint száguldani kezdtem az állat felé. Éreztem az illatát, majd hamarosan szívverése is a fülembe hatolt. De Dwain folyamatosan a nyomomban volt, sehogy sem sikerült leráznom. Végül megpillantottam egy kidőlt fa mellett az állatot. Dwain elém szökkent, azonban az őz meghallotta és azonnal menekülőre fogta. Dwain abban a pillanatban utána eredt, és pár méter után sikerült is leterítenie az állatot, ami vergődve rángatózott karjai alatt. Dwain egy rántással eltörte a nyakcsigolyáját, és az őz mozdulatlanná merevedett karjaiban.

- Mondtam én, de leszek olyan kedves, és átadom a lehetőséget – mutatott a halott állatra. Vére édes illatának nem bírtam ellenállni, addig észre sem vettem, hogy mennyire éhes voltam. A torkom azonnal kaparni kezdett, szüksége volt a meleg, édes oltó anyagra. Odaléptem Dwain mellé, és leguggoltam. Végigsimítottam az őz puha bundáján, és némán elbúcsúztam tőle. Majd egy harapással már nyeltem is be az életet adó nedűt. Azonnal csillapodott éhségem, és ha nehezen is tudtam abbahagyni, végül átadtam Dwainnek is az állatot. Egy puszit nyomott az arcomra, majd lehajolt az állat nyakához, és hallottam, ahogy felsóhajt, mikor az állat vére a nyelvéhez ért.

Amikor visszaértünk a házba, Embry még mindig a kanapén feküdt, és Lia is valószínűleg aludt még, pedig a nap már feljövőben volt. Dwain felvállalta, hogy készít barátainknak reggelit, én pedig elmentem lezuhanyozni. Miután végeztem, visszasétáltam a konyhába, ahol már javában reggeliztek a többiek. Dwain pedig ezúttal sem hagyta ki a reggeli újságot. Gyorsan a napi hírekhez lapozott, és átfutotta a cikkeket, majd hirtelen megmerevedett. Fölé tornyosulva láttam reakciójának kiváltóját. Újabb haláleset történt, amit érdekes módon nem furcsálltak az emberek, de Dwain és én is azonnal ráismertünk arra, hogy ez nem egy egyszerű véletlen volt, hanem a Volturi.

Volt az a lány, ha minden igaz, Jane volt a neve. Ő képes volt halálra kínozni egy embert, anélkül, hogy hozzáért volna.

- Valami baj van? – kérdezte Embry, aki épp felállt az asztaltól üres tányérjával a kezében.

- A Volturi közel jár – gyűrte össze Dwain az újságot.

- Akkor most mi lesz? – kérdezte Lia idegesen. Láttam szemében a félelmet, a féltést, amit Ty iránt érzett. Én is féltem. Nem tudtam, mit akarhat tőlünk a Volturi, de az biztos volt, hogy minket akar.

- Ne essünk pánikba. Ha bántani akarnának minket, rég megtehették volna. Valami mást akarnak. Csak tudnám, hogy mit… - gondolkodott el szerelmem. – Na, de nekünk suliba kell menni. Nem állhat meg az élet. Nem engedhetjük, hogy ránk ijesszenek. – mondta Dwain, és felállt az asztaltól. A csengő abban a pillanatban szólalt meg, és barátnőm már rohant is az ajtóhoz, de mielőtt kinyitotta volna, visszafordult felénk.

- Öhm, tegnap felhívtam Tylert telefonon, hogy elmeséljem neki, elmondtam nektek mindent. És megbeszéltük, hogy ma vele megyek suliba. Remélem, nem haragszotok – nézett elsősorban Dwainre bűnbánó arccal. Szerelmemen látszott, hogy annyira nem tartja jónak ezt az ötletet, de végül halványan elmosolyodott, és bólintott.

- Ne várasd meg, engedd be – mondta végül Dwain. Barátnőm arcára hatalmas mosoly terült szét, és már nyitott is ki az ajtót.

- Jó reggelt! – köszönt Ty és megölelte Liát. – Sziasztok – bólintott felénk. Lia behívta a házba, és Tyler beljebb sétált. – Köszönöm – állt meg előttünk. – Örülök, hogy nincs ellenetekre a kapcsolatunk. Tudjátok, nekem Lia boldogsága mindennél fontosabb, és ha ti nem örültetek volna ennek az egésznek, ő is boldogtalan lenne. Szóval az ő nevében is köszönöm nektek. – Dwain álla majd’ leesett az őszinte szavak láttam, de csak bólintott, majd kiment a házból.

- Bocsáss meg neki – kértem. – Tudod, még szokatlan neki, hogy Liát egy fiúval látja. Nem veled van baja, hanem azzal, hogy Liával van valaki. Olyan ő neki, mintha a húga lenne – mosolyogtam barátnőmre, aki Tyler karjába karolt.

- Értem – mondta Ty, de látszott rajta, hogy elszomorodott. Nem tudhatta, hogy valaha meg fog-e változni Dwain véleménye, csak reménykedhetett benne, hogy egyszer belátja, hogy Ty a tökéletes férfi Lia számára.

Mikor beértünk a suliba, Zack azonnal hozzánk csapódott, és mikor meglátta Lia és Ty párosát is belépni az épületbe, szó szerint tátva maradt a szája.

- Belerepül egy sült galamb a szádba – bökte oldalba Dwain a fiút. Zack értetlenül nézett ránk, és szemöldöke a magasba csúszott.

- Mióta vannak együtt? – kérdezte. Feltűnt korábban, hogy Celia nagyon bejön neki, ezért gondolom, mennyire meglepődött, mikor megpillantotta Ty-jal kézen fogva bejönni.

- Tegnap vált komollyá a kapcsolat – válaszoltam.

- Mennyire komoly? – kérdezte.

- Azt hiszem, nagyon komoly, sőt biztos is, szóval barátocskám, erről a vonatról lekéstél – cukkolta Dwain.

- Én nem, csak… meglepődtem.

Lia és Tyler csatlakozott hozzánk, és Zack azon nyomban távozott is.

- Belé meg mi ütött? – nézett a távozó fiú nyomába.

- Lekéste a vonatot – vont vállat Dwain, majd utána eredt.

Alig vártam, hogy vége legyen az óráknak, és ismét szerelmemmel legyek. Amikor az utolsó órámnak is vége lett, rohantam is le az aulába, ahol találkoztunk. Dwain már lent álldogált Zackkel az oldalán. A fiún látszott, hogy nincs jó kedvében, és erre még Dwain folytonos cukkolása is rátett.

- Szia, Ann – lépett oda hozzám szerelmem, mikor meglátott, és megcsókolt. – Mehetünk? A szerelmes pár kint vár ránk a parkolóban. Egyedül akartak kicsit maradni, tudod, hogy van ez? – mosolygott, és ismét oldalba bökte Zacket. A fiú csak a szemét forgatta nemtetszése jeléül.

Zack is autóval jött aznap, ezért együtt mentünk ki a parkolóba. Tyler autója ugyanott állt, ahol reggel hagyta, de ők nem voltak sehol.

- Hol lehetnek? – kérdeztem, és körülnéztem az udvaron, de sehol nem láttam őket.

- Biztosan bementek az erdőbe egy kicsi entyempentyemre – vigyorgott Dwain, mire ő is egy oldalba bökés áldozata lett, ezúttal tőlem. – Most mi van? – nézett rám.

- Ne beszélj így – dorgáltam meg.

- Mintha hangokat hallottam volna – szólalt meg Zack és már szaladt is az erdő felé. Fogalmam sem volt, mi ütött belé, hiába kiabáltunk utána, nem állt meg. Dwain és én is utánaeredtünk, és egészen a fák sűrűjéig követtük. De nem Celiára és Tylerre találtunk rá, hanem a Volturi két tagja állt előttünk: Jane és Alec.

2012. május 12., szombat

Tizenötödik rész


Celia szemszöge

Dwain úgy meredt az újságra, mintha szellemet látott volna. Tekintetétől még a kaja is megállt a számban, és mintha az idő is megfagyott volna. Annie tudhatta, mi történt, mert az ő tekintete is ijedté vált. Embrynek és nekem viszont fogalmunk sem volt, mitől ijedtek meg ennyire a többiek.

- Mi történt? – kérdeztem végül, mikor már nem bírtam a kíváncsiságommal, mert az Annie és Dwain között lefolyó hosszadalmas néma szóváltás kezdett idegessé tenni. Embry gyorsan befalta a maradék rántottáját, és utána ő is várta, mit mondanak a többiek. Én is kegyetlen éhes voltam, de valahogy rossz előérzetem támadt, nem bírtam folytatni a reggelizést.

- Volturi – mondta ki ezt az egyetlen szót barátnőm. Nem sokat tudtam erről a vámpír klánról, hiszen tegnap hallottam róla először, de azt tudtam, hogy semmi jót nem jelentene, ha felbukkannának, főleg nem Ty miatt, és nem most. Tyler…

- Nem! – pattant fel Dwain a székről olyan lendülettel, hogy az a falnak vágódott és darabokra tört.

- Hé, nyugi van – álltam fel én is. – Nem tudom, mire képes az a hírhedt Volturi, de egyáltalán honnan veszitek, hogy ők azok? Miért jönnének ide? Honnan tudhatnák, hogy Tyler rossz úton járt?

- A Volturi mindenkin rajta tartja a szemét. Biztosan ők azok.

- Oké – mondtam, egy nagy sóhaj kíséretében. – És akkor most mit fogunk tenni? Nem engedhetjük, hogy megöljék Tylert. Nem engedhetem – éreztem, hogy könnyek kezdik szúrni a szemeimet, de minden erőmmel próbáltam harcolni ellenük. Nem sírhattam el magam, nem akartam, hogy bárki is megtudja, még nem…

- Nem tudom, gondolkodnom kell – rázta a fejét Dwain összezavarodva, és szemeiben még mindig ijedtséget véltem felfedezni. – Te egyelőre tapasztald meg a képességeidet. Most ez a lényeg. A Volturi még nem lépett, nem tudom, mire várnak, de jobb, ha felkészülünk. Nagyon fontos, hogy megtanulj mindent, amit csak tudsz. Ha mégis csak megjelenik a Volturi, nem akarok harcolni ellenük, inkább észérvekkel próbáljuk majd meggyőzni őket, hogy Tyler leállt az emberek megtévesztésével, és hogy senkinek sem esett baja, és nem is fog.

- Rendben – nem bírtam többet mondani, mert attól féltem, ha még egy szó kijön a számon, biztosan nem bírom tovább tartani magam, és sírva fakadok. Miért nem tudtam előbb találkozni Ty-jal, és miért kellett neki egyáltalán ilyen ügyekbe belefolynia? Ha előbb megismerem, ez most nem következett volna be. De soha nincs olyan, hogy ha. Aki kitalálta ezt a szót, azt megfojtanám egy kanál vízben.

Kimentem az udvarra, és a következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy fák lombjai száguldanak el alattam. Felszabadító érzés volt repülni, nem tudom, milyen képességeim vannak még, de a repülésnél jobb nem hiszem, hogy van. Ilyenkor olyan, mintha csak én lennék, a világ szinte megszűnik. Nincsenek gondok, és nincsenek „ha”-k. Csak a tollaimat nyaldosó levegő, ahogy végighasítok rajta. Tollaim, furcsa… pár napja még nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán lehetséges az ilyen, erre tessék, nagypapa meséi valóra váltak. Még ha nem is olyan tündérmese, mint amilyeneket kislányként néztem a tévében, de ez az én mesém, az én tündérmesém. Igaz, kicsit fordított a történet; most nem a hercegnek kell megmentenie a hercegnőt, hanem a hercegnőnek a herceget. Persze egyikőnk sem királyi sarj, de minden más stimmel. A gonosz, a Volturi személyében és az igaz szerelem…

Úgy tűnik, ez én törzsemnél máshogy működik a bevésődés. Nem azonnal következik be, vagy lehet csak azért nem akkor történt, mikor először átváltoztam, mert akkor még nem voltam teljesen „kész”. Igaz, most sem vagyok, hiszen ez a második alkalom, hogy átváltoztam. Mikor először visszaalakultam emberré, furcsa érzés volt, mikor Ty-ra néztem, nem tudnám elmagyarázni, valahogy nem találom a megfelelő szavakat rá. Csak azt éreztem, hogy ismerem őt és soha többé nem tudnék elválni tőle. Tőle, akit sasként meg akartam ölni, de emberként beleszerettem. Vagyis nem, nem ez a megfelelő szó rá. Szerelem, ez a szó nem fejezi ki azt, amit érzek. Ami Tyler és köztem abban a pillanatban kialakult, az sokkal erősebb. Tudom, hogy szeretnem kéne Masont, de már nem vagyok képes rá, legalább is nem ugyanúgy, mint eddig. Most már csak Ty van. Fogalmam sincs, hogyan fogom ezt elmagyarázni Masonnek, de tudom, hogy muszáj lesz.

Fogalmam sem volt, mennyi ideig repkedhettem az erdő felett, és hogy merre mehettem, de végül Tyler házánál találtam magam. Leszálltam és visszaváltoztam. Tudtam, hogy szégyellnem kéne magam amiatt, hogy egy szál ruha nélkül állítottam be hozzá, de nem tudtam mást csinálni. Egyszerűen képtelen voltam megfordulni, és hazarepülni.

Próbáltam intimebb részeimet kitakarni a kezeimmel miután bekopogtam hozzá, és mikor kinyitotta az ajtót, és meglátott meztelenül, egy szempillantás alatt eltűnt, majd ugyanilyen gyorsan vissza is tért egy pléddel a kezében, amit nyomban rám is terített.

- Köszönöm – pirultam el. – Bocsánat, csak ez a ruha ügy kiment a fejemből, és… és – talán életemben először nem tudtam, mit mondjak.

- Semmi gond, majd kitalálunk valamit – mosolyodott el, és beinvitált a házba. Annie-ék elmondása alapján, azt hittem, hogy óriási felfordulás lesz odabent, de tévedtem. Minden olyan tisztának tűnt, és rendezettnek. Tyler rámutatott a kanapéra, hogy üljek le, majd ő is helyet foglalt mellettem. Arany szemei csillogtak, mikor rám nézett, legszívesebben soha többé le nem vettem volna róluk a tekintetemet. Abban a pillanatban, mikor megtörtént a bevésődés, tudtuk, mindketten tudtuk, hogy most már egymáséi vagyunk, örökké.

Természetesen nem szóltunk a többieknek, egyikőnk sem tudja, milyen következményei vannak ennek az egésznek, hiszen én állítólag azért vagyok, hogy olyanokat öljek, mint Ty, vagyis majdnem olyanokat, de ezt most nem lényeg. Így hát jobbnak láttuk, nem megmondani a többieknek, legalábbis egyelőre.

- Örülök, hogy itt vagy – fogta meg kezeimet lenyomatom. – Ha nem jöttél volna, biztosan én megyek el hozzád, és nem érdekel, ha lebukunk Dwainék előtt, nem bírom ki sokáig nélküled, vagy inkább egyáltalán nem bírom ki. – És ismételtem nem tudtam, mit is mondhatnék, én is ugyan így éreztem. Mindennél jobban hiányzott, ha nem volt velem. Szavak híján inkább kimutattam, mit is érzek valójában. Ajkaim azonnal az övéire tapadtak, és hevesen csókolni kezdtem, túl rövid ideig… Tyler óvatosan eltolt magától, és láttam rajta, hogy valami nagyon bántja.

- Mi történt? – kérdeztem elfúló hangon, miközben igyekeztem elfojtani a kitörni készülő sírásomat. Vajon mégsem akar engem? Valami még sem stimmel a bevésődéssel? Nem tudtam, mi lehetett a baj, és Tyler csak szomorúan nézett rám, nem mondott semmit.

- Nem szeretsz? – kérdeztem, mint egy kislány, aki nem bízik a szerelme érzéseiben.

- De, nem is tudod mennyire, magam sem tudom elképzelni, hogyan lehetséges akkora érzelmet táplálni valami iránt, mint én irántad. De…

- Mi de? Akkor meg, miért…? – nem bírtam befejezni a mondatot, mert azonnal megindultak a könnyeim. Tyler két keze közé fogta az arcom, és a szívem hevesebben kezdett dobogni, mert azt hittem, újra megcsókol, de nem így történt. Csak letöröltem szememből kibuggyanó könnyeimet.

- Veszélyes vagyok rád, és te is rám. Engem nem is érdekelne, velem mi történhet, de őrülten féltelek. És tudom, ha nekem bajom esik, az számodra is a véget jelentené. Lia, túlságosan féltelek ahhoz, hogy csak úgy befolyásoljanak az ilyesfajta megnyilvánulások. Mi van, ha véletlenül felsértem a szádat? Vagy bármidet? Azzal megölnélek.

- Nem, hiszen ott van a képességed. Másoknak erőt adtál, hogy veled lehessenek. Nekem is adjál! – követeltem. Nem bírnám ki, ha nem csókolhatnám meg, vagy nem ölelhetném úgy, hogy állandóan félelem lebegne a fejünk felett.

- Nem tudom, mi van, ha nem működik?

- Működnie kell! – ütöttem tovább a vasat.

- És mi van, ha nem? Ha egyáltalán nem is hatna rád az erőm?

- Azt könnyen kideríthetjük. Bűvölj el! – mondtam, és mélyen szemeibe néztem, hogy végezhesse a dolgát. – Tyler egy ideig állta a tekintetem, majd halványan elnevette magát. – Most mi van? Mi ilyen vicces? – kérdeztem mérgesen.

- Semmi, csak néha azért pisloghatnál is – mosolygott, majd kicsit erősebben megszorította a kezem, ami aztán bizseregni kezdett, de nem a fájdalomtól, hanem attól, hogy Tyler bevette ellenem az erejét. Úgy pár másodpercig érezhettem a bizsergést, majd elmúlt.

- És most? – kérdeztem türelmetlenül, szerettem volna minél előbb kideríteni, hogy működött-e rajtam a dolog.

- Nem tudom – mondta ki, és csalódottan nézett rám. – Más vagy, mint egy átlagos ember, nála könnyen kiderül, hogy erősebb lett-e, nálad ez a képesség alapból megvan. Csak úgy deríthetjük ki, ha megsebezlek, de akkor viszont fent áll a veszélye annak is, hogy belehalsz. Soha nem tudnám elviselni, hogy én öltelek meg.

- De muszáj kiderítenünk. Vállalom a felelősséget! – Nem bírtam tovább, muszáj volt rájönnöm, hogy sikerült-e a bájolás, képes lettem volna meghalni is érte.

- De nem… - nem engedtem, hogy befejezze mondandóját, azonnal ajkai után kaptam, és az előzőnél is hevesebben kezdtem csókolni. Tyler nem tudott ellenállni, éreztem, hogy ő is erősebben a szám után kap. Percekig el sem váltunk egymástól, mikor kicsit eltávolodtunk, zihálva vettem a levegőt. Nem történt semmi baj. Jól éreztem magam, sőt, még annál is jobban, sikerült!

- Sikerült! – mondtam ki hangosan, és újra Ty ajkaira tapadtam. Éreztem derekam körül erős szorítását, és csókjain a megkönnyebbülést.

Mérhetetlenül boldog voltam, amiért olyan kegyes volt hozzám a sors, hogy legalább ennyi emberség megmaradt bennem, hogy Tyler képessége hasson már. Nem tudom, hogy különös lényeken működne-e, hiszen Tyler még soha nem próbálta, de rajtam bevált.

Még órákon át beszélgettünk, és Tyler folyamatosan megújította rajtam az erejét, hogy csókolózni tudjunk, de estére haza kellett mennem. Mit mondok majd Annie-éknek, merre voltam? Lehet, már halálra aggódják magukat miattam. És ott van Embry is, aki csak azért vált el napokra lenyomatától, hogy rajtam segítsen, és én még számba sem veszem. És a Volturi állítólagos fenyegetése, ami Tylert veszélyezteti... Muszáj minél előbb megtanulnom mindent, nem engedhetem, hogy életem értelmét elvegyék tőlem. Harcolni fogok érte az életem árán is.

Nehezen, de elbúcsúztam tőle, majd elindultam haza. Pillanatok alatt hazaértem, hiszen a fák felett könnyű közlekedni. A nap már szinte teljes egészében lement, és sötét viharfelhők gyülemlettek.

Gyorsan beszaladtam a szobába, amíg Dwain és Annie a nappaliban ültek, és sietősen felöltöztem, majd kimentem hozzájuk, vagyis inkább ők jöttek hozzám, mert karba font kézzel már az ajtóm előtt álltak.

- Merre jártál egész nap? – kérdezte Dwain mérgesen.

- Ne érts félre minket, nem akarjuk megmondani, mit tehetsz, vagy mit nem, csak aggódtunk, tudod, a Volturi a környéken jár – próbálta menteni a helyzetet Annie.

- Sajnálom, hogy aggódtatok és hogy nem szóltam, tudom, hogy gyakorolnom kéne, de annyira élvezem a repülést, hogy nehéz leállni vele – mosolyogtam. De láttam rajtuk, hogy nem nagyon hisznek nekem. Fogalmam sem volt, mit mondjak nekik. Nem szoktam hazudozni. És az agyam is teljesen leblokkolt. Ha megtudják, hogy Ty a lenyomatom, félek, teljesen ki fognak borulni.

- Lia, valamit nem mondasz el nekünk. Valami baj van? Tudod, mindenben számíthatsz ránk – fogta meg barátnőm a kezem, amiről Ty érintése jutott az eszembe és az, hogy mennyire hiányzik.

- Nincs semmi, tényleg – hazudtam. Annie fürkészte az arcomat, és csak a fejét rázta.

- Látom, amit látok. Elfelejtetted, hogy élesek a szemeim. Látom az arcodon, hogy valami baj van.

Nem volt más választásom. Annie-ék annyi mindet adtak nekem. Mindenben segítettek, és amióta ismerem őket, mindig ott voltak, ha szükségem volt rájuk. Bíztam bennük és ők is bennem. Ha hazudok nekik, elveszítem a bizalmukat, és azt nem szeretném. Ha a barátaim, akkor meg fogják érteni, hogy mi történik velem és Tylerrel.

- Azt hiszem, jobb, ha leülünk. Valamit el kell mondanom nektek – mondtam, majd elindultam a nappaliba.

Leültem a kanapéra, és egy szempillantás múlva már a többiek is mellettem voltak.

- Mi az? Nagy a baj? – kérdezte Annie ijedten.

- Nincs baj, vagyis nem tudom – próbáltam megnyugtatni őket, de Annie továbbra is aggódva nézett rám. Dwain kezei nyugtatólag a vállára simultak, de láttam rajta, hogy a mai idegeskedés neki sem tett jót, az idegei neki is kivannak, nem hiányzott még ez a beszélgetés is. De ha már nekiálltam, nem volt más megoldás, be kellett fejeznem. – A bevésődésről lenne szó.

- Ha Mason miatt aggódsz, mondtam már, hogy nem tudhatod, hogy nem ő a lenyomatod – szólt közbe Annie, akinek látszólag nagy kő esett le a szívéről, hogy nem nagyobb baj történt. De ha megtudja, hogy mit is akarok mondani valójában, nagy valószínűséggel, a kő vissza fog pattanni. Dwain viszont észrevette, hogy nem fejeztem be a mondandómat.

- Annie, hagyd, hogy végigmondja – szólt rá barátnőmre, aki azonnal el is hallgatott, és kíváncsian figyelte, hogy mire akarok kilyukadni.

- Nem Masonről van szó. Tylerről. Tyler a lenyomatom.